Cseh Tamás és a Másik János Szentbékkállán – 1994.08.28.

A második levél – Cseh Tamás és a Másik János Szentbékkállán – 1994. augusztus 28.

Fontos levelek csak ritkán írodnak. Bereményi Gézának, Cseh Tamásnak és Másik Jánosnak tizennyolc év kellett, hogy második üzenetüket is elküldjék a Gyömrőn élő nővérnek, Irénnek. A tavasszal keltezett levelet Budapesten már kézbesítették, bemutatták. Ujra fogalmazását több százan élhették át szombaton este Szentbékkállán a Pegazus Fogadó és persze az előadók jóvoltából.

A második levél talán még az elsőnél is fanyarabbra, szomorkásabbra sikerült. Csak a kérdések változatlanok: hol is vagyok, jó-e  nekem itt, hol lesz majd lakóhelyem.
Tizennyolc évvel ezelőtt, a bajok ellenére még arról értesülhettünk, hogy jó lesz ebben a városban. Ma Irénhez már úgy szól az üzenet, hogy ez a város már nem otthonos. Az első levélben még átlengte a dalokat valami egyszer volt boldogabb kor utáni vágyakozás, az újabb üzenetben inkább már az érett kiábrándultság uralja a színt. A világ felébredt, de ez egy rossz reggel. A metró furcsa arcú utasa szerint megint, mindig a gyilkosok győznek. De még leszállni sem lehet, mert már észrevették rajta, hogy kiszállna az egész menetből. És ezt sem szeretik.
Persze a föld felett, a metró fény-árny változásait elhagyva sem jobb. Bár az előző korszak lábjegyzetté vált a történelemben, a szőnyeg alól a hernyók, nyüvek, molyok is előmásztak. Amíg az első levélben még a földrajztanárnő kékszínű melltartóját figyeltük lesből, ma a 85 éves Somlai Margitot, a oxfordi diplomás nyelvtanárnőt, amint guberál a piac kukájában…
Sűrű a vérem, és/ egy férfi a metrón kiabál./ Nincs itthon semmi pénz,/ szemétben turkál a tanár./ Szomszédban háború,/ és közben rólad álmodok./ Még kéne mondani/ valami fontos mondatot – jut még eszébe a levélíróknak a boríték lezárása után, de már hiába.
– Mit mondjak még Neked?
A kérdés fennmaradt a levegőben, mint egykor a Frontátvonulásban Vizi Miklós leejtett üvegpohara.
Hosszú taps, többszöri visszatérés, meghajlás, a végén már a levelek szövegírójával, Bereményi Gézával és kutyájával együtt. A két zenész – és persze az író – azonos súlyú szereplője volt az előadásnak. A nagy tér, a hatalmas hangszórók ellenére is bensőséges légkört teremtettek. Akkor sem jöttek zavarba, amikor eltévedt dzsessz-zenészként a szomszédos templom harangja is bekapcsolódott a koncertbe. A harangzúgásra alapozott improvizáció új, de mégis odaillő színt hozott az levélbe.
Jó volt a közönség is. A sörök, borok kólák mellett a helyhez méltó lazasággal, de mégis kellő tisztelettel figyelték a levél megszületését. Egyszer-egyszer még a röhögéshez is volt bátorságuk.
Nyár volt, szokásos évszak, Szentbékkállán a Pegazus Fogadó és a művészek ajándék koncertjén.
Győrffy Árpád