Fantasztikus őszi biciklizés a Balaton körül egy nap alatt

Mindenképpen szerettem volna még a 2017-es év folyamán megcsinálni a Balatonkört, és végül családi és egyéb “logisztikai” okok miatt egyetlen szóba jöhető nap maradt a terv megvalósítására: október 27-e péntek.

 

Az óraátállítás előtti utolsó “hosszú” napok egyike, az ősszel-télen amúgy is kihaltabb Balaton mellett egy csendes nap. Miután a fix dátum megvolt, kb. két héttel előtte már elkezdtem nézegetni a hosszú távú időjárás-előrejelzéseket, de ezek – mint utólag kiderült – túl sokat nem értek. Nagyjából minden nap változott az aznapra jósolt időjárás és csak 22-én, vasárnap tudták először konkrétan megmondani, hogy pénteken érkezik a hidegfront.

Az útvonal ugye adott volt, a túra teljesítéséhez szükséges igazolópontokat úgy válogattam össze, hogy a lehető legkevesebb kitérőt kelljen megtenni a fotók elkészítéséhez, mert a korábbi tapasztalataim alapján úgy számoltam, hogy ha tíz órás nettó időt szeretnék elérni, az minimum 12 órás bruttó idő lesz a (tervezett és nem tervezett) megállások miatt. Emiatt úgy gondoltam, hogy reggel hatkor fogok indulni, így 1-1,5 órát kell csak sötétben tekernem, és pont az esti sötétedésre érek körbe. Mivel nem ismertem az út- és terepviszonyokat, az óramutató járásával megegyező menetirány hasraütésszerű döntés volt a részemről, semmilyen kézzelfogható oka nem volt.

A túrát megelőző délután olvasva a másnapi időjárás-előrejelzést úgy döntöttem, hogy a várható hidegfronttal érkező vihart megelőzendő, két órával a tervezettnél korábban, hajnali négykor indulok, és inkább tekerek 3 órát sötétben, mint plusz kettőt viharos szélben és esőben. Ennek megfelelően pénteken hajnali 3 óra 55 perckor indultam a balatonlellei Lidl parkolójából, ahová autóval érkeztem.

Az időjárás mondhatni tökéletes volt: szélcsend, hűvös de nem hideg idő. Felemelő és egyben ijesztő volt tekerni a teljesen kihalt déli parti utcákban, időnként a sínek mellett, időnként a szintén kihalt hetes útra is felmerészkedve. Hamar el is jutottam az első ellenőrzőpontig a Lányi emlékműig, ami mellett sikeresen el is haladtam, egészen a móló végéig, ahol a fényvisszaverő öltözetemmel nyilván a frászt hoztam az ott horgászó emberekre. A mólóról visszafelé meglett a propeller és mehettem is tovább.

 

 

Balatonberény után következett az egész út legnehezebb része, hiszen Keszthelyig a kerékpárúttal párhuzamosan haladó autóúton elhaladó autók fényétől eltekintve gyakorlatilag vaksötétben kellett megtennem az utat, ami sokszor kanyargott és sok helyen tele volt veszélyesen csúszós őszi avarral illetve letört ágakkal. Itt az egyetlen felüdülést a Zala-torkolat jelentette, bár ez az elkészített igazoló kép minőségén egyáltalán nem látszik: a zöld korláton és a biciklimen kívül más nem látható a képen.

Ennek “fényében” nagy öröm volt megérkezni Keszthely kivilágított utcáira, ám az örömöt némiképpen “árnyalta” az első nem tervezett megállás: a hátsó kerekem valahogyan felszedett egy kábeldarabot, amely természetesen betekeredett a küllők és a fogaskerekek közé. A telefonomat lámpaként használva kb. negyed órába telt eltávolítani, így végre folytathattam az utamat.
A gyenesdiási esőházat már félig világosban értem el, ahogy múlt a sötétség, úgy javult a kedvem, és amikor először pillantottam meg a hajnali Balatont, már tudtam, hogy megérte az elmúlt három óra szenvedése.

 

 

Így utólag visszanézve az ellenőrzőpontokat, a balatongyöröki Simándy szobornál lévő ellenőrzőpontra nem nagyon emlékszem, a lényeg, hogy fényképen megvan…

 

Kis időre elhagytam a tavat, jöhetett a badacsonyi “mászás” és a Szent Anna kápolna. Érdekes, hogy a Római úton van még egy hasonló templom, meg is álltam lefényképezni, csak utána jöttem rá, hogy ez nem a megfelelő ellenőrzőpont.

 

Badacsonyból legurulva ismét a kerékpárúton mehettem tovább, aminek a minősége sajnos megfelelt az útleírásban foglaltaknak: nagyon göröngyös és a fás részek közelében a gyökerektől felpúpozott.
Sok helyen vissza kellett vennem a tempóból annak érdekében, hogy én és a kerékpárom is épségben fejezzük be a túrát. Voltak olyan szakaszok, ahol csak az erősödő reggeli forgalom és a néhol nagyon sűrű köd miatt nem mentem ki a 71-es útra.

Révfülöpön a békás kútnál “reggeliztem”, az addig menet közben megevett banán és müzliszelet után végre álló helyzetben tolhattam be egy zacskó ropit és egy doboz kólát, miközben élveztem a számomra különösen kedves és “ikonikus” helyszín varázsát: az elmúlt tizenhárom évben hét alkalommal is itt sétáltam el egy szál úszónadrágban és úszószemüvegben, hogy pár méterrel odébb vízbe ugorjak és több ezer másik úszó társaságában átússzak a túlpartra.

 

A rövid szentimentális kitérő után újra nyeregbe ültem, hogy előbb a szepezdi Sebestyén emlékoszlopnál lőjek egy képet, majd megcsodáljam az udvari temető különös sírköveit.
A temető mellet lévő focipályán apuka focizott a fiával, azért örültem nekik nagyon, mert addig szinte alig találkoztam más emberekkel, néhány hajnali futó és pár közmunkás kivételével az egész környék teljesen kihalt volt.

 

 

Bár a szívem nagyon szerette volna, az eszem győzött és végül kihagytam Tihanyt, így a félszigetet elhagyva úton voltam Füred felé, amikor először kezdett el csöpögni az eső. A következő nem várt kellemetlenség itt ért: hiába a szemüveg, bogár repült a szemembe, ami szokás szerint pillanatok alatt bevérzett és fájt. A füredi Berzsenyi forrás furcsa szagú vizével tudtam csak kimosni, ami nem volt kellemes érzés, de segített.

 

Füred kellemes csalódás volt, az őszi pénteknek és a ronda időjárásnak köszönhetően tényleg csak 1-2 ember lézengett a sétányon, így az útleírásban szereplő, a kerékpárúton botorkáló tömeget mellőzve tudtam végigszáguldani a sétányon, ami a korábbi útviszonyokat figyelembe véve forma 1-es versenypálya vagy egy velodrom érzetét keltette.

A paloznaki biciklis pihenőre nagyon kíváncsi voltam, bár szerencsére sem a telefonomat, sem a computeremet nem kellett tölteni, de érdekelt a napelemes telefontöltő. Nem kis kihívás volt megtalálni és el nem tudom képzelni, milyen tülekedés mehet érte egy forgalmas nyári napon.

 

Alsóörsön kezdett rá igazán az eső, a hajózási emlékműnél és utána Almádiban a rollerező szobornál csak egy-egy kép erejéig álltam meg, még az esőkabátom sem akartam felvenni, hiszen közel volt már Balatonfűzfő, ahol 150 km után egy órát pihentem, ebédeltem és közben a ruháimat is meg tudtam szárítani.

 

Időközben az eső is elállt, így jókedvűen és felfrissülve indultam tovább. Sokáig nem jutottam, Kenesén a napóránál újabb fotó következett és ha már megálltam és a strandon kivételesen még benne volt a lépcső a vízben, elkészítettem az elmaradhatatlan bicikli emelős fotót – ezúttal a vízben állva.

 

 

Egy kicsit félve indultam tovább, hiszen tudtam, hogy most következik a túra leghosszabb emelkedője, de a várakozásaimat “alulmúlva” annyira nem is volt se hosszú, se túl meredek. Időközben megérkezett a jósolt hidegfront is (ekkor lehetett olyan délután két óra), de szerencsém volt: egyrészt nem esett az eső, másrészt az egész keleti parton hátulról fújt. Hatalmas vihar volt amúgy, Aligán és Világoson áthaladva csodálatos látványt nyújtott az “odalent” tomboló Balaton. Világoson a kilátónál úgy kellett megfognom a biciklit, hogy ne borítsa fel a szél és egyszer-kétszer volt olyan, hogy menet közben engem is majdnem feldöntött.

 

Siófokra legurulva már inkább oldalról fújt a szél, de az utcákon, a házak között haladva egyáltalán nem volt olyan vészes, mint amilyennek tűnt. Itt is alig lehetett embert látni az utcákon, a Petőfi sétányon lévő Krudy-szobor lefotózása után tűnt csak fel, hogy autók sincsenek.

 

 

Következett Zamárdi, és talán az egyik legszebb “fotópont” a szívvel, itt nem csak a teljesítés kedvéért csináltam fotót, ráadásul a vihar kezdett elcsendesedni, sőt, a nyugati égbolton már a nap is előbukkant néha-néha.

 

Szántódon kisebb bajban voltam, mert a kinézett ellenőrzőpont, a Csokonai-emléktábla egy olyan étterem bejárata mellett volt, ami akkor már (vagy végleg?) rég zárva volt, sőt, a parkolóját is bezárták már, így csak egy távoli képre futotta. Itt már meglehetősen fáradt voltam, még ahhoz sem volt kedvem, hogy megtegyem azt a 100-200 métert a kompig, pedig gyerekkoromban sokat jártunk arrafelé. Ehelyett tekertem tovább, a computeren már csak a hátralévő távolságot néztem, így majdnem sikerült elhaladnom a kilátós ivókút mellett.

 

Földvár és Szárszó… Sok-sok szép gyerekkori emlék a kéthetes nyaralásokból. Bár ez már nagyon a túra vége volt, csodálatos élmény volt a parti utcán végigtekerni, ahol régen olyan sokat sétáltunk. Ráadásul a földvári halászfiú szobornál mindjárt négy embert is láttam, majd később a szárszói József Attila emlékműnél szintúgy.

 

 

Innen már tényleg csak be kell gördülni a célba, gondoltam, ám még egy meglepetés várt rám: nagyjából pont a 200. km körül defektes lett az első kerekem. Persze készültem rá, volt nálam két tartalékbelső, leszedő szerszám, pumpa, sőt még gumiragasztó is, de erre a hátralévő pár kilométerre egyszerűen befújtam a szintén nálam lévő defektjavító habot, ez pont felfújta annyira a kereket, hogy tudtam vele haladni és így, némi kanyargás, meg egy piros fénysorompónál való várakozás után (ami az első és egyetlen volt a számtalan vasúti átjáróból, ami az út során piros volt), röviddel háromnegyed hat után vissza is érkeztem Lellére, a kör bezárult.

 

Összegzés

Összességében fantasztikus túra volt, méltó lezárása a 2017-re tervezett hosszabb túráimnak. Azt sem bánom, hogy a körbeérésen felül a túrakiírás teljesítése, az ellenőrzőpontok látogatása is szerepelt a programban, de utólag elemezve a gps logot, csak ezek több, mint két órával növelték meg a teljes menetidőt, ami az egynapos teljesítésnél, főleg rövidebb nappalok és hűvösebb időjárás esetén sokat számít. (A túra teljes ideje 13:45, a nettó idő 9:54 volt – a szerk.)

Ahogy korábban a beszámolóban említettem, sajnos az út minősége nagyon sok helyen hagy kívánnivalót maga után, sőt északnyugaton, Badacsony környékén egészen Tihanyig egyenesen felháborító.

 

A legjobban mindenhol az üdülőövezetek kis utcáin lehetett tekerni, ez különösen igaz a déli partra, ott gyakorlatilag végig kifogástalan volt ezen utcák minősége és a gyér forgalomnak köszönhetően tényleg lehetett rajtuk haladni. Szintkülönbséget tekintve az út abszolút könnyűnek nevezhető, igaz összejött 900 méter, ám ebből a badacsonyi és a kenesei kisebb emelkedőkön kívül tényleg semmit nem venni észre.

A túra animációs térképen

 

2018 tavaszán meg akarom csinálni a kört a másik irányba, siófoki indulással és mind a bruttó, mint a nettó időm javításával, aztán talán jövő ősszel az alternatív útvonal javaslatokat figyelembe véve csinálok egy kicsivel hosszabb kört, immár Tihany érintésével.

Köszönöm a balatontipp.hu-nak a segítséget és az információkat. Nélküle kevésbé lett volna élvezetes az út.

Bakonyi-Kárpáti Péter

 

Iratkozzon fel a heti hírlevelünkre, hogy ne maradjon le semmiről!