Tóth Réka: Balatonátcsúszás – a tiltott gyümölcs – 2009. január 17.
A balatonboglári kocsmában két forralt bor között sok rémisztő történetet hallani lékhorgászokról, akik alig néhány napja elindultak a tó belseje felé, és sohasem tértek vissza. De ha az ember minden ilyesmit komolyan venne, sosem lenne része életreszóló élményekben. Pedig a balatonátcsúszás ilyen. Még akkor is, ha minden fórumon elmondják, hogy életveszélyes a Balaton közepére merészkedni.
Az elmúlt szombaton többen úgy gondoltuk, hogy kellően vastag és jó minőségű a jég a tavon, hogy át lehessen kelni rajta. Ráadásul szépen siklott rajta a kori, de még jobb volt, hogy a tó közepén az volt az ember érzése, hogy éppen az Északi-sarkkörön kap hóvakságot, olyan elképesztő a behavazott végtelenség. A téli tó hangja pedig talán a legkülönösebb fehér zaj, amit a természet produkál. Ahogy mozog, rian a jégpáncél, pszichedelikus buggyogó hangok töltik be a csendet. Űrbe illő, kicsit vérfagyasztó, mégis roppant természetes zajok. A rianásoknál azért jó, ha meg-megtorpan az ember, és kicsit jobban kopogtatja a páncélt egy nagy bottal, figyelve, hogy magasabb-e a hangja – ami azt jelenti, hogy ott vékonyabb a felület.
Boglárról körülbelül 3 óra alatt a szemközti Kővágóörsön voltunk. Visszafelé, amikor már bebizonyosodott, hogy elég kövér a jég, és nem kell óvatoskodni, mindössze egy óra volt az út. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy a Balaton jegére menni a kijelölt helyeken kívül fokozottan veszélyes!
Ha valakit mégis ellenállhatatlanul vonz a tiltott gyümölcs, fontos, hogy tartson be néhány íratlan szabályt: csak sokat látott helyiekkel induljon útnak, akik ismerik a terepet, tudják mit üzen a jég hangja, és azt is, hogy mit kell tenni, ha valaki alatt megnyílik a víz. Elsődleges az is, hogy nyomon kövessük a jégjelentést, hogy legyen nálunk vízálló tokban mobiltelefon, kötél és falétra, ami nem süllyed el, és végig lehet fektetni a léken. És az is fontos, hogy ne ácsorogjunk sokan egymás mellett kis felületen, mert akkor tényleg nagyobb az esély a beszakadásra. Ha valaki mindezeket betartja, és biztonságosan teljesíti a túrát, úgy érezheti, egy expedíció részese volt.
Fotók: Csete Lóránt
Ráadás 2010. február 5-én
Hol van már a tavalyi jég?
Turisztikai szakújságíróként már csak hivatalból is értékesnek tartok minden olyan kezdeményezést, amely támogatja a Balaton idegenforgalmát. Különösen azok az események bírnak nagy jelentőséggel, amelyek a röpke három hónapos nyári szezonon kívül is odacsábítják a vendégeket. A Balatonátcsúszás ezért is rendkívül jó ötlet, hiszen télen minimális a mozgás nagy tavunknál. De a vonzerő, hogy át lehet siklani a Balaton jegén az egyik partról a másikra és a kecsegtető érzés, hogy korcsolyával könnyen legyőzhető az a több kilométeres táv, ami a legtöbbünknek a Balatonátúszásra gondolva képtelenségnek tűnik, önmagában sajnos még nem elég. Néhányunknak tavaly sikerült átkoriznunk a déli partról az északira, majd vissza, de kivételes szerencsének éreztük ezt a sorstól. Jókor voltunk jó helyen. Akkor már napok, talán hetek óta röpködtek a mínuszok, páncél keménységű, 20-30 centi vastagságú jégtakarót vonva a tóra. Kritikus helyzetekkel így is találkoztunk. Még az indulásnál többen visszafordultak, amikor hajszálrepedések futottak szét alattunk. Nem voltak veszélyesek, de annál vészjóslóbbak. Amikor a 3 órás jégtúra finisében már csak 20 méterre voltunk a túlparttól, egy rianás állta utunkat: a jég szétnyílt, a két lemez között víz hullámzott. Egyikünk kevésbé volt szerencsés, és jól el is ázott a korcsolyája, amikor beszakadt az elvékonyodott jégen. Szerencsére ez volt a legkomolyabb veszteség, amivel megúsztuk a kalandot. Az azelőtti héten két lékhorgász tűnt el a tóban, az „expedíciónk” másnapján pedig rohamosan kezdett olvadni a jég. Vagyis kifogtuk annak a néhány napnak az egyikét, amikor már elég vastag volt a jég, de még nem kezdett el felengedni. Azt gondolom, ez akkora bizonytalansági tényező, amire nem lehet könnyű szívvel egy több száz fős, vidám, forralt boros, országos vonzerejű happeninget szervezni.
Tóth Réka