Sok régi történetet mesélnek a balatoni településeken a viharban vízbe fulladt, vagy a rianó jégen rekedt halászok és mások haláláról, így nehéz eldönteni, melyik is lehetett a legnagyobb. Az azonban biztos, hogy a modern kori hajózás történetében a Pajtás 1954-es balesete volt a legsúlyosabb tragédia.
Kicsit ezzel is úgy vagyunk, mint a több száz évvel ezelőtt történtekkel, hogy máig nem tudjuk igazán, hogyan és miért történt. A baleset idején nem igazán tettek azért, hogy az emberek pontos képet kapjanak róla. Több mint négy évtizednek kellett eltelni, hogy a Nők a Balatonért Egyesület munkájának köszönhetően a közvélemény többet megtudjon a tragédiáról. De igazán ők sem tudták tisztázni, hogyan és miért dőlhetett fel a mólótól néhány méterre a hajó és pontosan mennyi volt a halálos áldozatok száma.
Az alábbiakkal is csak bővíteni tudjuk az információkat azok megszólaltatásával, akik a hajó utasaként, a mentésben közreműködőként, vagy éppen ott tartózkodóként közvetlen tanúi voltak a tragikus eseménynek. Az érintettek megszólaltatásra a szerencsétlenség hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés adott lehetőséget. A írást a 62. évfordulóra néhány ponton frissítettük.
Amit biztosan tudunk, hogy 1954. május 30-án, vasárnap 11:45 órakor a Pajtás gőzhajó a balatonfüredi móló keleti oldaláról Tihanyba indult. Mivel orrával a Tagore sétány felé állt, elindult a part felé, miközben azonnal egy jobb fordulót kezdett, hogy egy majdnem teljes fordulat után megcélozza a tihanyi kikötőt. Néhány billegés után a hajó a bal oldalára borult, ami ekkor már egy negyed fordulat után a part felé nézett. Az alsó fedélzet szinte teljesen a víz alá került, a bent rekedt utasok egy része ott vesztette életét. Másokat a feldőlő hajó temetett maga alá, és többen lehettek olyanok is, akik a vízben elmerülve megfulladtak.
Kálnai Attila képe az éppen felboruló, utasokkal zsúfolt hajót mutatja – a kép bal szélén állók a mólón vannak
Valószínűleg a borulás utáni pillanatok, amikor egy eltört cső miatt kiszabadult a gőz a kazánból
A mentésre váró utasok
A szekszárdi Garay gimnázium harmadikos diákjai is a Pajtással utaztak egy egyhetes balatoni kirándulás utolsó programjaként. A hajóút után indultak volna haza, de a programjuk másképp alakult a baleset miatt.
A ma 76-77 éves egykori diákok közül négy hajdani utas, Vincze Áron, Jindra Rózsa, Doszpod András és Farkas Dénes volt ott a 60. évfordulón tartott balatonfüredi emlékezésen. Arra három osztálytársukra emlékeztek, akik a Pajtáson vesztették életüket.
– Két lány és egy fiú halt meg közülünk. Mi talán azért maradhattunk életben, mert a felső fedélzeten voltunk, így nem merültünk el a hajóval – mesélte Farkas Dénes.
– Rettenetes volt átélni az egészet. Amikor eldőlt a hajó, én Doszpod Andrással felmásztam a vízből kiálló részre, és ott vártuk, hogy valaki segítsen. Mi voltunk az elsők, akiket egy kis vitorlás kimentett. Négyen ugráltunk be a hajóról, aztán kievezett velünk a partra. Csak arra emlékszem, hogy 33-as szám volt a vitorláján.
Megérkeztek a vitorlások
Farkas Dénes azt mondja, a baleset miatt egy életre elege lett a hajózásból. Azóta összesen csak egyszer ült hajón Visegrádtól Pestig, mert nem tehetett mást egy tanulmányi kiránduláson.
– Ezen az úton is csak úgy tudtam legyőzni a félelmemet, hogy végig a mentőkarika mellett ültem.
Hasonlóan menekült meg Vincze Áron is, de benne nem okozott ilyen traumát a baleset a hajózással kapcsolatban. Ő azóta sem fél a víztől, minden nyáron hajózik a Balatonon.
Farkas Dénes – balról – Doszpod Andrásnak mutatja a szerencsétlenségről készített füzetét, amiben akkori naplója is olvasható
Az akkor hat éves óvodás füredi Szoboszlay Máriát az édesapja vitte el a Pajtással kirándulni, hogy ne csak bátyjának, Ferencnek legyen meg ez a gyereknapi ajándék az iskolai hajókirándulással.
– Amikor el kezdett billegni a hajó, édesapám engem kidobott a vízből a móló felé, hogy rám ne dőljön a hajó. Ő is kiugrott, próbált utánam úszni, de a fuldoklók lehúzták, még a ruháját is letépték. Én annyira tudtam már úszni, hogy kalimpálva lebegtem a vízen. Mikor végre utolért, már annyira kimerült, hogy mindketten elmerültünk. Egy vitorlás mentett ki bennünket. Édesapámat lefektették a parton, engem meg bevittek a Vitorlásba átöltözni – mesélte Mária néni, aki még azon a nyáron újra hajózott, és később úszni is rendesen megtanult az apukájától.
Szoboszlay Mária az emlékezésen
A szekszárdi diákok, vagy Szoboszlay Mária megmentője lehetett akár Halmos Lajos is, aki akkor 21 éves volt.
– A vitorlásversenyen vettem részt kalózommal. A nagyobb hajók már elindultak, mi a mólótól távol, a Tihany felőli vízfelületen cirkáltunk, hogy a rajtlövéskor a lehető legjobb pozícióból tudjunk indulni a két lehorgonyzott bója közötti feltételezett rajtvonalon át. Egyszer csak hatalmas zajra lettünk figyelmesek, és a versenybíró, Dolesch Iván a réztölcsérén át az kiáltotta, hogy felborult egy hajó, menjünk menteni az embereket. Szél igazán nem volt, leeresztettük a vásznat, és inkább lapáttal, meg a víz kimerésére szolgáló mericskével eveztünk, hogy mielőbb odaérjünk.
Azt nem igazán tudja utólag pontosan megbecsülni, hogy mennyi idő alatt értek a hajóhoz. Talán öt perc telhetett el, amire a nem igazán evezésre készült eszközökkel a felborult hajótesten kapaszkodó embereket elérték.
– Borzalmas kiabálás, jajgatás, sikoltozás fogadott bennünket. Aki a közelünkben volt, mindenki be akart mászni a vitorlásba. Attól lehetett tartani, hogy mi is elsüllyedünk. Köteleket dobtunk ki, hogy abba kapaszkodjanak, meg azt kértünk, hogy maradjanak a vízben, úgy fogják csak a hajó oldalát. Nagyon nehezen tudtuk megértetni magunkat, mert pánikban voltak. Talán 4-5 embert tudtunk egyszerre kivinni.
A móló oldalához mentek velük, ahol a partvédőmű kövein álló sétálók segítették ki az embereket.
Halmos Lajos 21 éves volt a baleset idején
Máig sincs egyetértés abban, hogy mennyien lelték halálukat a balesetben. A sajtó 12 halottról és több sérültről számolt be, míg a későbbi ismeretek szerint 23 főre teszik a halálos áldozatok számát.
Az akkori hivatalos közlésről a témával később foglalkozók többnyire azt állítják, hogy “Rákosi Mátyás és kommunistáinak” célja a tragédia nagyságának kisebbítése lehet.
Az emberek hasonlóan gondolkodtak akkoriban is a hivatalos szervek magatartásáról. Bármennyire is nagy volt a tragédia, azonnal vicc is született a nyilvánosság kezeléséről. Glatz László, az Anna-bálok örökös főrendezője mesélte a balesetről korábban ismertté vált morbid tréfát.
Valaki kopogtatott a mennyország kapuján.
– Ki vagy, honnan jöttél? – szólt ki Szent Péter.
– A Pajtás hajó balesetének az áldozata vagyok – válaszolt az érkező.
Szent Péter beengedte, ahogy a következőt és az utána jövőket is. Csak úgy a tizennyolcadik körül akadt ki, amikor kopogtató ismét elmondta a már hallott választ.
– Találj már ki valami új történetet! – csapta be az ajtót az érkező előtt. – Te nem lehettél a Pajtáson, ha a Szabad Nép csak 12 hallottról írt!
Természetesen nem zárható ki, hogy a hatóságok titkolódzni akartak, de akkor igazán nem logikus, hogy a Szabad Nép által idézett MTI közleményben a 12 halott nevét és korábbi lakhelyét is megírták. Valószínűbb, hogy a közlemény kiadásakor ennyi információja volt a tudósítónak.
A mentés sokáig elhúzódhatott, hisz ahhoz is sok idő kellett, hogy a hajótest oldalán lángvágóval nyílásokat csináljanak a bennrekedtek közül esetleg még élők kimentésére. A fotók szerint még az esti órákban is folyt a munka a hajón felállított reflektorok fényénél. Azokat holttesteket pedig meg csak napokkal később, a Pajtás felállításakor találhatták meg, akiket a hajótest maga alá temetett.
Itt már valószínűleg a hajótestben rekedt utasokat keresik – Bojár Sándor (MTI) fotója
Ezen a képen még nem látni a hajó oldalán később vágott nyílásokat – Bojár Sándor (MTI) fotója
Itt már látható az egyik nyílás az ablaksor vonalában
A hajó tetején világító reflektor szerint az esti órákban is dolgoztak
A szekszárdi diákok közül Jindra Rózsa az egyik tanárukkal részt vett a halott társaik azonosításában.
Szerinte sokkal többen voltak huszonháromnál. Talán úgy lehetett kevesebbnek mutatni, hogy több településre vitték a holttesteket, így több anyakönyvbe kerültek be. Így tehettek szerintük azokkal a katonákkal is, akik nagy számban utaztak a hajón.
Az akkor kilenc éves füredi Kugler Gábor a többi helyi iskolással a Beloiannisszal kirándult. A Pajtás felborulása után egy ideig a nyílt vízen kellett várakozniuk, csak később köthettek ki.
– Amikor kikötöttünk, csak ott, a móló végén 12 holttestet láttunk. A vendéglő asztalterítőivel takarták le őket. Ahogy tereltek ki bennünket, mindenkitől elvették a fényképezőgépet. Legalább két-három olyan civil ruhást láttam, akinek mindkét vállal tele volt fényképezőgépekkel. Közben a faluban is elterjedt a hír, kitört a pánik, mindenki lerohant a partra, mert azt gondolták, hogy a Beloiannisszal és velünk történt a szerencsétlenség. – Arra is emlékszik, hogy másnap három teherautóval hoztak nagyon sok koporsót, amiket a Vörös templomnál raktak le.
A rendőröktől kapott orvosi papírok alapján a ma 93 éves Takács Lajosné írta be a 23 halottat a halotti anyakönyvbe. Fia Takács Miklós azt mondta, hogy édesanyja szerint itt biztosan nem rögzítettek többet. Persze lehetett olyan, aki a veszprémi kórházban halt meg, akkor őt ott írták be. Az sem zárható ki, hogy például a katonákat elvitték máshová, de ez ellentétes lett volna a szabályokkal.
A legfontosabb kérdés máig az, mi okozta a balesetet.
Lucz Endre, a füredi hajóállomás nyugalmazott vezetője néhány éve leíratta egykori kollégájával, a 2014-ben 92 éves Pordán Józseffel az emlékeit. Ezekben a feljegyzésekben a Beloiannisz akkori kormányosával beszámol azokról a beszélgetésekről is, amiket a baleset után a Pajtás akkori vezetőjével, Heisz Pállal folytatott a lakásán. Heisz szerint azért következett be a borulás, mert hajó ilyen terheléssel alkalmatlan volt arra a hirtelen fordulásra, amit neki meg kellett volna csinálni az elindulásnál a füredi kikötőben. Korábban ugyanígy feldőlhetett volna, de egyszerűen nem volt ilyen forgalmi helyzetük. Két éven át Badacsonyban és Fonyódon járt a hajóval, de két kikötőben a meder eleve kizárta, hogy ilyen fordulót tegyenek.
A szomorú történetnek van egy nagyon szerencsés momentuma is. Glatz László mesélt arról is, minek köszönhetik a füredi óvodások, hogy nem pusztultak el ők is a balesetben.
Abban az időben a későbbi felesége, Rozsenics Mária volt a “vasúti óvoda” vezetője, aki 12-15 gyerekkel lesétált a kikötőbe, hogy gyereknap alkalmából hajózni menjenek a Pajtással. Az lett a szerencséjük, hogy a hajó vezetője nem engedte fel őket. Azt mondta, olyan sokan vannak már fenn, hogy a végén még megtipornák a gyerekeket. Inkább később elviszi majd őket – ígérte.
A gyerekek még ott szomorkodtak a parti büféknél, amikor a hajó felborult. Most hatvanöt-hatvanhat évesek lehetnek azok a fürediek, akik valószínűleg annak köszönhetik életüket, hogy óvodásként nem mehettek el kirándulni 1954. május 30-án a Pajtás csavargőzössel.
Győrffy Árpád – 2014-2016
Tragédia a Balatonon – A szélvész és a részegség okozta 58 ember halálát – 2015.04.17.
Itt is feliratkozhat a hírlevelünkre
